Most egy új rovatot indítok, mégpedig a tömegközlekedésről. Szintén egy olyan téma, melynek egész kicsi korom óta rajongója vagyok. Gyerekkoromban buszokat, villamosokat rajzoltam, építő játékokból saját kis buszt építettem, számítógépen utánoztam a metrók bemondóját. Gondolatban, néha még most is az játszom, hogy én vagyok a busz és épp megyek, úgyhogy nehezen tudok elragadni az utazás élményétől.

A buszokkal fogom most kezdeni, konkrétan a BKV járműveivel. Ha igénybe vesszük a tömegközlekedést, akkor észrevesszük, hogy hol régebbi, hol újabb autóval jutunk el az egyik pontból a másikba. Van, hogy vadiúj alacsonypadlós kocsi jön, és van, hogy régi tépett magas padlós. Nagyjából be is tudjuk azonosítani, hogy melyik milyen típusú. Én most Szeretném most őket kicsit vázlatosan megismertetni. A sort a BKV legöregebb forgalomban lévő buszaival kezdem. A "régi Ikarusokkal".

Régen ők uralták a teljes budapesti autóbusz állományt. Pontos típusjelzésük a szóló típusnál Ikarus 260, a csuklósnál Ikarus 280. Ők a 200-as sorozat tagjai, mely még sok más típust rejt magában, van köztük távolsági, midi fajta is. Az előbb említett két típus bizonyítottan minden idők egyik legremekebb busztípusai, világszerte jártak és járnak, 1971-től 2002-ig gyártotta őket a magyar autóbuszgyár. Készült belőlük városi, elővárosi változat, találkozhatunk velük a Volán társaságok járatain is.

Ami a legjobban feltűnik bennük külső ránézésre, a nagy robusztus szögletes, "kocka" kinézet. A másik nagyon látványos elem a nagy, plafonig érő ablakok.

A régi, még magas padlós buszokról van szó, amiken a felszálláshoz két lépcsőt meg kell mászni. Belül a fáradságért cserébe tágas tér fogad, sok ülőhellyel. A mai modern buszokhoz képest minden minimalista, egyszerű. A típus erőssége az egyszerű javíthatóság. A mai napig a BKV legmegbízhatóbb járműveihez tartoznak a 200-as Ikarusok. Alig győznek megválni tőlük, még mindig olyan sokan vannak. A budapesti kocsiknál az elmúlt évek hiányos karbantartása miatt azonban előjönnek kellemetlen hibák. Például esőben hajlamosak beázni; az ablakok beragadnak; a csukló hajlamos szétmállani, a dízelfüst betör az utastérbe. Az ajtók olykor iszonyúan sisteregnek. A motor zaja igen erős. Hanem az a hang! Már kiskoromban is szerettem hallgatni, sőt utánoztam is őket! Az egyik legszebb buszhang; jellegzetes búgásuk, az automata sebváltó és a motor hörgése összetéveszthetetlen összhangot ad. Ezért talán nem is baj, hogy a busz nem simán siklik az úton, hanem hallom, amint megy! Érződik az elemi erő a járművön!

Egy kocsi belseje. Egyelőre súlyos hiányban szenvedek saját képanyagból, még nincsenek túl jó fotóim.

Néhány érdekesség. Az idők során többféle motorral, sebváltóval és futóművel gyártották a típust. Az automata sebváltó Budapesten ezeknél a típusoknál jelent meg először, illetve itt kezdték el alkalmazni a 80-as évek elejétől a leszállásjelzőt. Az ajtók típusa is változott, eleinte ún. harmonikaajtóval készültek, de a legtöbbjük már kétszárnyú bolygóajtós. Ha szerencsénk van, akkor még utazhatunk csuklós, harmonikaajtós típussal, de már kevés van belőlük.

A kocsikból még mindig rengeteg van, a cseréjük azonban egyre inkább esedékes. Valljuk be, elavult konstrukcióról van szó. Igyekeznek jó állapotban tartani őket, végeznek rajtuk kisebb-nagyobb felújításokat. A kilencvenes években negyven darab csuklós Ikarust újjáépítettek, jellegzetes piros-kék színt kaptak, őket sokáig a piros 7-es és 173-mas vonalán lehetett megtalálni. Őket "Gyros"-nak becézik, mert az orrukon és az oldalukon sokáig a "7-173 gyors" felirat volt olvasható. A 2000-es évek elején volt még néhány kocsi, melyek a felújítás során ezüstszínű orrot és oldalról ezüstös csíkokat kaptak, ők az "ezüstnyilak". Nem olyan rég, 2006-ban pedig egy szóló Ikarust átépítettek úgy, hogy a hátsó ajtónál alacsonypadlósították és rámpát építettek be, így kerekesszékkel is fel lehet szállni rá. Legutóbb pedig felújítottak egy régi még az első sorozatból megmaradt, már régóta álló szóló harmonikaajtós kocsit, mellyel remélhetőleg nemsokára nosztalgia meneteken lehet utazni.

A csuklós Ikarus 280 trolibusz változata az Ikarus 280T, melyet szokás csak simán GVM-nek hívni, mert az elektromos berendezést a szintén magyar Ganz Villamossági Művek gyártotta. Belőlük 83 darab van, az utolsó kocsi eredetileg nem volt GVM. Ők tehát a magas padlós Ikarus trolik. Szintén sikeres járművek, sokat dicsérik őket a sofőrök. Érdemes megfigyelni induláskor és fékezéskor a jellegzetes zúgó hangjukat, ez az akkor nagyon korszerűnek számító ún. szaggatós, számítógépes sebesség szabályozás miatt van (régebben reléket használtak, őket csattogó hangjukról lehet felismerni).

Ha ellátogatunk a szentendrei Városi Tömegközlekedési Múzeumba, akkor ott láthatunk még egy szóló Ikarus trolit is. Ő egy prototípus jármű a hetvenes évek közepéről, nem követte sorozatgyártás. A BKV szovjet Ziu9 trolikat szerzett be inkább. Ebben a kocsiban is szovjet elektronika van egyébként.

Változatos buszpark. Végállomásozó járművek az Árpád híd metrómegállónál. Régi csuklós, felújított alacsonypadlós, régi szóló.

Még messze vagyunk attól, hogy végleg megváljunk ezektől a magas padlós Ikarusoktól. Időnként bosszankodunk tőlük, jó lenne már mindenütt modernebb járművel utazni. Én azt mondom, szeressük őket. Amíg vannak, nagy baj nincs. Robusztusak, szépek, erősek. Akkor leszek majd igazán szomorú, ha az utolsó Ikarus kocsi is eltűnik a pesti utcákról.

A későbbiekben folytatom további típusok bemutatásával, illetve különféle érdekes részletekbe is belemegyek.